Izgatottan feküdtünk a feketére festett deszkákon, fehér lepedőbe burkolózva. A súlyos vörösbársony függönyök mögül áthallatszott a közönség moraja. Mindenki a saját szövegét mormolta. Első fellépés. Mindennek jól kell mennie... Ez egy olyan félelem volt, ami jól esett.
A hangosbemondóban elhangzott a szöveg, hogy mindenki kapcsolja ki a mobilkészülékét. Az izgalom a tetőfokára hágott. Csak jól csináljuk...
Szétnyíltak a függönyök. Kezdődhetett az előadás...
Tekintetemmel végigpásztáztam a közönséget... Felfedezni véltem az ismerős arcokat.
Hirtelen eltűnt a lámpaláz. Mintha egy próbán lettem volna, kizártam a közönséget a gondolataimból. Csak a szerepemnek éltem. Játszanom kell. Játszani akarok! Az én személyem eltűnt. Csak Kovács maradt, a rossz tanuló.
"Hát tanár úr, kérem..."
[...]
Az összezáruló függönyök mögül eget s földetrázó sikítás tört elő. Sikeres előadás. Minden jól sikerült.
Nem sokára már kacagva álltam a kerekekkel felszerelt tábla alsó vasán, s boldogan száguldottam le a Szerb Templom lejtős utcáján az iskolám felé. Bele az éjszakába, és a mellettem elsuhanó sötétség vidáman kapkodta le gondjaimat a vállamról.
2010. június 2., szerda
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
:)
VálaszTörlés