2011. október 5., szerda
Ami fáj...
Róka ma megbántott. Észre se vette. Talán el kellene mondanom, mi fájt. De már annyi minden fáj, hogy alig lehetne felsorolni mind. Ilyenkor annyira szeretném, hogy a betegségem elvigyen. Nem a "szeretnék meghalni" jellegű önsajnáltatás. Csupán egyszerűen kilátástalannak tűnnek a dolgok. Van, hogy az ember rájön, hogy tényleg porszem csupán a világban. És azt hiszem, ez a legfájóbb érzés, ami valaha is érheti az embert...
2011. október 4., kedd
Csakazértse...
Nem fogom neki megmondani, hogy hiányzik. Akkor se.
És nem is hiányzik. Addig, amíg itt van velem mindenki...
Amíg pezseg és forr a pillanat, a perc, amíg kábult mámorral forgok a világban és már a kacaj is fáj, addig nem is tűnik fel a létezése.
Csak mikor az a kis rés jön... Az a piciny levegővétel, míg minden egyszerre dobban, egyszerre lélegzik és a világ moraja egy kicsit megtorpan... Akkor tűnik csak fel szürke mosolyával a félhomály tejködében kósza alakja. Akkor hasít csak belém a pillantás és bódítja el elmém az emlékillat, mely még mindig az orromban duzzog, amiért a büszkeségem rátarti királynője győzött gyengécske lázadó érzelmeim felett és leverte halovány felkelésüket.
Azt mondtam, menjen el tőlem. Azt mondtam, nem akarok többé róla hallani.
Látom fanyar pillantásait, mellyel a szőlőt nézte az éhes róka. De én büszke voltam. Büszke maradtam. Én emelt fővel járhatok a világban, hogy mikor az emelt főt oldalra fordítom, ne láthassam már őt.
Maradjunk barátok...
Nem. A barátság nem kezdődhet így. Olyan nem létezik...
Erősebb lettem.
.
.
.
Bár gyenge nő lehetnék... mellette...
És nem is hiányzik. Addig, amíg itt van velem mindenki...
Amíg pezseg és forr a pillanat, a perc, amíg kábult mámorral forgok a világban és már a kacaj is fáj, addig nem is tűnik fel a létezése.
Csak mikor az a kis rés jön... Az a piciny levegővétel, míg minden egyszerre dobban, egyszerre lélegzik és a világ moraja egy kicsit megtorpan... Akkor tűnik csak fel szürke mosolyával a félhomály tejködében kósza alakja. Akkor hasít csak belém a pillantás és bódítja el elmém az emlékillat, mely még mindig az orromban duzzog, amiért a büszkeségem rátarti királynője győzött gyengécske lázadó érzelmeim felett és leverte halovány felkelésüket.
Azt mondtam, menjen el tőlem. Azt mondtam, nem akarok többé róla hallani.
Látom fanyar pillantásait, mellyel a szőlőt nézte az éhes róka. De én büszke voltam. Büszke maradtam. Én emelt fővel járhatok a világban, hogy mikor az emelt főt oldalra fordítom, ne láthassam már őt.
Maradjunk barátok...
Nem. A barátság nem kezdődhet így. Olyan nem létezik...
Erősebb lettem.
.
.
.
Bár gyenge nő lehetnék... mellette...
2011. október 2., vasárnap
Jellemző...
És amikor szeretnénk Rókával kettesben maradni és dumálni, akkor szépen mindenki előkerül... Mert ilyen az élet...
Mi van akkor, ha a kisherceg(nő) látja tönkremenni a rókáját?
Róka... Egy érdekes személy. Mindenkivel kedves, mindenkivel elbeszélget. Persze, úgy könnyű mindenkivel kijönni, hogy az általad kitalált karaktert beszélteted magad helyett. Róka soha nem őszinte. Ravasz, mert tudja, mit vársz, ha nem tudja, akkor inkább nem mond semmit. De soha nem az őszintét mondja. Nem beszélget, csak tréfál. Együtt lógtok, már szinte órák óta, mozog a szája, hallod a hangját, nevetsz is sokat. Majd rájössz, hogy nem beszéltetek semmiről. Ő maga sem tudja, hogy ilyen. Az átlagos rókák sem tudják, hogy olyan a természetük, amilyen, egyszerűen csak léteznek. Róka pedig ízig-vérig fajtájabeli. Ha fogvatartod, elmegy az életkedve. De annyira aranyos és szeretnivaló, hogy nem mered elengedni, mert nem tudod, hogy visszajön-e. Azt hiszi, nem tartják fogva, pedig de. A társadalom, a szülők, az iskola, a követelmények, mind-mind fogvatartják és Róka csak hazudja magának a szabadság illúzióját.
Én azt hazudom, hogy megszelidítettem Rókát. Velem már őszinte. Ha csak mi ketten vagyunk, hajlandó őszinte mondatokat mondani. És ragaszkodik is hozzám. Én az ő kiskirálylánya vagyok. Mégsem merek annyira megbízni benne, hogy el is merjem engedni. Félek, hogy nem jönne hozzám vissza. Így nem is lehetne kijelentenem, hogy ő az ÉN rókám. Mégis azt hazudom.Ő pedig helyesel.
Csakhogy egy fogságban tartott róka nem marad életben. És én látom, hogy szenved. Sokan nem látják, mert másoknak hazudik. De nekem nem tud. És fáj, mikor őt bántják. Úgy érzem, engem is bántanak. Ilyenkor szeretném magamhoz szorítani és megvédeni mindenkitől. Pedig azt is tudom, hogy a mindenkinek is igaza van. Rókát nem nevelték. Vadon nőtt fel. Sokáig szabad volt, de most belekényszerítették egy számára idegen közegbe, fogvatartják és elvárják tőle, hogy teljesítsen. Félek, hogy nem tudom megvédeni. És félek, hogy nem fogja túlélni. Hogyan érhetném el, hogy Róka megszeresse a ketrecét? Mert amíg nem szereti, addig nem fog csinálni semmit. Csak fekszik és szűköl és látom a szemében a félelmet és a fájdalmat. És én vele együtt szenvedek. Szeretném inspirálni, de mikor fel akarom húzni a földről, megharap. Már megtanultam, hogy ha a hívásra nem áll fel és nem jön oda hozzám, akkor nem szabad erőltetni. És a legjobban az fáj, hogy tudom, Róka a világot meg tudná váltani, ha akarná. Ha lenne kedve hozzá, éltanuló lehetne. Annyi mindenre képes lehetne, ha egy kicsit is lenne kedve élni. A világ legcsodálatosabb rókájának a haldoklását kell végignéznem. És ez fáj. Nagyon fáj. Valaki segítsen, mit kell tennem, hogy Róka talpraálljon?
Én azt hazudom, hogy megszelidítettem Rókát. Velem már őszinte. Ha csak mi ketten vagyunk, hajlandó őszinte mondatokat mondani. És ragaszkodik is hozzám. Én az ő kiskirálylánya vagyok. Mégsem merek annyira megbízni benne, hogy el is merjem engedni. Félek, hogy nem jönne hozzám vissza. Így nem is lehetne kijelentenem, hogy ő az ÉN rókám. Mégis azt hazudom.Ő pedig helyesel.
Csakhogy egy fogságban tartott róka nem marad életben. És én látom, hogy szenved. Sokan nem látják, mert másoknak hazudik. De nekem nem tud. És fáj, mikor őt bántják. Úgy érzem, engem is bántanak. Ilyenkor szeretném magamhoz szorítani és megvédeni mindenkitől. Pedig azt is tudom, hogy a mindenkinek is igaza van. Rókát nem nevelték. Vadon nőtt fel. Sokáig szabad volt, de most belekényszerítették egy számára idegen közegbe, fogvatartják és elvárják tőle, hogy teljesítsen. Félek, hogy nem tudom megvédeni. És félek, hogy nem fogja túlélni. Hogyan érhetném el, hogy Róka megszeresse a ketrecét? Mert amíg nem szereti, addig nem fog csinálni semmit. Csak fekszik és szűköl és látom a szemében a félelmet és a fájdalmat. És én vele együtt szenvedek. Szeretném inspirálni, de mikor fel akarom húzni a földről, megharap. Már megtanultam, hogy ha a hívásra nem áll fel és nem jön oda hozzám, akkor nem szabad erőltetni. És a legjobban az fáj, hogy tudom, Róka a világot meg tudná váltani, ha akarná. Ha lenne kedve hozzá, éltanuló lehetne. Annyi mindenre képes lehetne, ha egy kicsit is lenne kedve élni. A világ legcsodálatosabb rókájának a haldoklását kell végignéznem. És ez fáj. Nagyon fáj. Valaki segítsen, mit kell tennem, hogy Róka talpraálljon?
2010. szeptember 4., szombat
Új blog, tőlem!
Akinek ez tetszett, amíg még vezettem, annak ajánlom szíves figyelmébe az új elmebetegségemet:
http://zorallgyermek.blogspot.com/
Jó olvasást annak, aki odatéved!
Ajánlatos a legelején kezdeni... ^^
Puszi
Pearly
Akinek ez tetszett, amíg még vezettem, annak ajánlom szíves figyelmébe az új elmebetegségemet:
http://zorallgyermek.blogspot.com/
Jó olvasást annak, aki odatéved!
Ajánlatos a legelején kezdeni... ^^
Puszi
Pearly
2010. augusztus 20., péntek
Apám és bátyám
Elképzeltem, milyen lett volna az életem, ha mindvégig veletek vagyok. Ha nincsenek a kurflik, nincsenek a kitérők. Ha apa nevel minket a bátyámmal és nem szétszórva élünk. Boldog lettem volna. Szép lett volna. 21 év lemaradást hogy lehet bepótolni? Veletek szeretnék lenni egy kis időt. Mért látszik ez kilátástalannak? Úgy látszik, van túl késő és az időből ki lehet futni. Szánalmasnak és nevetségesnek érzem magam, de gyűlölöm az életemet, mert nem voltatok a részei és már igazán soha nem is lehettek. Úgy érzem, elvettek tőlem titeket, valaki elvett, és nem értem, miért? Annyira rossz kislány voltam? Semmit nem értek, csak azt, hogy rátok lenne szükségem és nem vagytok itt! És már nem is lesztek itt. Szeretlek titeket.
2010. június 9., szerda
Annak, aki olvasta a blogomat
Nem nagyon tud már lekötni ez a blog, mint a mellékelt ábra mutatja.
Akit érdekelnek az írásaim, stb... az kövessen:
http://dreamorlife.multiply.com/
http://kisturul.deviantart.com/
Twitterem konkrétan nincs, de hasonló jellegű rész van a honlapomon a Note cím alatt. (Gondolatok.)
Esetleges kommentírás lehetséges, ha valaki regisztrál a honlapok valamelyikén. Akkor viszont várom a kommenteket!!! :)
Néha, elvétve itt is lesz bejegyzés. NÉHA...
Pusza-pusza
Akit érdekelnek az írásaim, stb... az kövessen:
http://dreamorlife.multiply.com/
http://kisturul.deviantart.com/
Twitterem konkrétan nincs, de hasonló jellegű rész van a honlapomon a Note cím alatt. (Gondolatok.)
Esetleges kommentírás lehetséges, ha valaki regisztrál a honlapok valamelyikén. Akkor viszont várom a kommenteket!!! :)
Néha, elvétve itt is lesz bejegyzés. NÉHA...
Pusza-pusza
2010. június 2., szerda
Emlékek I.
Izgatottan feküdtünk a feketére festett deszkákon, fehér lepedőbe burkolózva. A súlyos vörösbársony függönyök mögül áthallatszott a közönség moraja. Mindenki a saját szövegét mormolta. Első fellépés. Mindennek jól kell mennie... Ez egy olyan félelem volt, ami jól esett.
A hangosbemondóban elhangzott a szöveg, hogy mindenki kapcsolja ki a mobilkészülékét. Az izgalom a tetőfokára hágott. Csak jól csináljuk...
Szétnyíltak a függönyök. Kezdődhetett az előadás...
Tekintetemmel végigpásztáztam a közönséget... Felfedezni véltem az ismerős arcokat.
Hirtelen eltűnt a lámpaláz. Mintha egy próbán lettem volna, kizártam a közönséget a gondolataimból. Csak a szerepemnek éltem. Játszanom kell. Játszani akarok! Az én személyem eltűnt. Csak Kovács maradt, a rossz tanuló.
"Hát tanár úr, kérem..."
[...]
Az összezáruló függönyök mögül eget s földetrázó sikítás tört elő. Sikeres előadás. Minden jól sikerült.
Nem sokára már kacagva álltam a kerekekkel felszerelt tábla alsó vasán, s boldogan száguldottam le a Szerb Templom lejtős utcáján az iskolám felé. Bele az éjszakába, és a mellettem elsuhanó sötétség vidáman kapkodta le gondjaimat a vállamról.
A hangosbemondóban elhangzott a szöveg, hogy mindenki kapcsolja ki a mobilkészülékét. Az izgalom a tetőfokára hágott. Csak jól csináljuk...
Szétnyíltak a függönyök. Kezdődhetett az előadás...
Tekintetemmel végigpásztáztam a közönséget... Felfedezni véltem az ismerős arcokat.
Hirtelen eltűnt a lámpaláz. Mintha egy próbán lettem volna, kizártam a közönséget a gondolataimból. Csak a szerepemnek éltem. Játszanom kell. Játszani akarok! Az én személyem eltűnt. Csak Kovács maradt, a rossz tanuló.
"Hát tanár úr, kérem..."
[...]
Az összezáruló függönyök mögül eget s földetrázó sikítás tört elő. Sikeres előadás. Minden jól sikerült.
Nem sokára már kacagva álltam a kerekekkel felszerelt tábla alsó vasán, s boldogan száguldottam le a Szerb Templom lejtős utcáján az iskolám felé. Bele az éjszakába, és a mellettem elsuhanó sötétség vidáman kapkodta le gondjaimat a vállamról.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
