Nem fogom neki megmondani, hogy hiányzik. Akkor se.
És nem is hiányzik. Addig, amíg itt van velem mindenki...
Amíg pezseg és forr a pillanat, a perc, amíg kábult mámorral forgok a világban és már a kacaj is fáj, addig nem is tűnik fel a létezése.
Csak mikor az a kis rés jön... Az a piciny levegővétel, míg minden egyszerre dobban, egyszerre lélegzik és a világ moraja egy kicsit megtorpan... Akkor tűnik csak fel szürke mosolyával a félhomály tejködében kósza alakja. Akkor hasít csak belém a pillantás és bódítja el elmém az emlékillat, mely még mindig az orromban duzzog, amiért a büszkeségem rátarti királynője győzött gyengécske lázadó érzelmeim felett és leverte halovány felkelésüket.
Azt mondtam, menjen el tőlem. Azt mondtam, nem akarok többé róla hallani.
Látom fanyar pillantásait, mellyel a szőlőt nézte az éhes róka. De én büszke voltam. Büszke maradtam. Én emelt fővel járhatok a világban, hogy mikor az emelt főt oldalra fordítom, ne láthassam már őt.
Maradjunk barátok...
Nem. A barátság nem kezdődhet így. Olyan nem létezik...
Erősebb lettem.
.
.
.
Bár gyenge nő lehetnék... mellette...
2011. október 4., kedd
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Csak szalonképesen és csak értelmeset! :) Köszi!